Alapvető erkölcsi kérdéseket vet föl az a gyakorlat, amikor valakit nem a munkája alapján értékelnek, amit letett az asztalra, hanem valamiféle, kétes politikai érdekek szerint.
Ez a bajom a Wass Albert – életmű mai támadóival. Nem azokkal, akik irodalomtörténészként foglalkoznak vele, értékelik, s föltárják a még nem ismert tényeket, hozzásegítenek valamivel a műveinek teljesebb megértéséhez. Azok jelentenek súlyos erkölcsi problémát, akik irodalomtörténésznek álcázva hajtanak végre politikai feladatokat. Az írásaik formálisan irodalmi tanulmánynak látszanak, valójában azonban nem bizonyítanak semmit abból, amit állítanak: egyszerű agitációs és propaganda -anyagok. Fölmelegítik a román diktatúra koncepciós pereinek vádjait, kész tényeknek tekintve, annak ellenére, hogy a román bíróság a mai napig nem tudta megfelelően bizonyítani azokat. Anyagaikból nem hiányzik a szakszerű hivatkozás, csupán az a baj, hogy nem tudnak másra hivatkozni, mint saját maguk és egymás kijelentéseire, valamint a kifejezetten hisztériakeltés céljából életre hívott szervezetek nyilatkozataira, melyeket szintén ők fogalmaznak. Itt azonban már nyilvánvalóvá válik az előtt is akinek maradt még némi illúziója, hogy a valódi törekvéseik célja nem irodalmi vita, hanem rágalmazás, befeketítés, hamisítás. Wass Albert az egyik legnépszerűbb – ha nem a legsikeresebb – magyar író napjainkban. Könyveit mindenütt olvassák a Kárpát-medencében és ismerik a nagyvilágban, ahol magyarok élnek. Regényei hatékonyan orvosolják az évtizedeken át hamisított történelemszemléletet és a mesterségesen torzított történelmi tudatot. De mivel eközben kimondják az igazságot a kommunisták elhallgatott gaztettei fölött is, a mai, posztkommunista utódok elhatározták, hogy ki kell venni az olvasók kezéből a könyveit, s kiadták az utasítást a közvélemény áthangolására, a Wass Albert-ellenes előítéletek megizmosítására, az író megbélyegzésére, hogy az életművét – amit fél évszázadon át ők tiltottak el nemzetünktől - ismét visszavehessék a magyarságtól. Mindegy, hogy milyen áron! S mindehhez rendelkezésükre áll a megfelelő pénz, a szükséges médiafelület és – amint látjuk – az “igazukat” parancsszóra, a megfelelő pillanatban felismerő és közzé tévő tollnokok. Így azután nem csodálkozhatunk azon, hogy röpködnek a megbélyegzésre, kirekesztésre legalkalmasabbnak bizonyuló jelzők: “szélsőjobboldali, német-barát, hungarista, nyilas, antiszemita, holokauszt-tagadó”, stb. Persze egyik jelzőt sem definiálják, hogy pontosan mit értenek alatta, feltehetően azért, hogy ne legyen ellenőrizhető és Wass Alberten kívül bárkit, bármikor megbélyegezhessenek, aki nem az ő szekerüket tolja. A tollnokokat – úgy tűnik – nem zavarja az, hogy önkényesen ragadnak ki részleteket a Wass Albert-irodalomból és az sem, hogy esetleg homlokegyenest ellenkező értelmezést tulajdonítanak azoknak, mint amit eredetileg hordoznak. Vagy éppen annak az alátámasztására idézik, amivel az író egyáltalán nem foglalkozott. Az is valószínűsíthető, hogy igazában nem ismerik Wass Albert munkásságát, gyakran még azt a művét sem, amit elemeznek, mivel időnként miden elképzelést meghaladó képzettársításokra ragadtatják magukat. Megtehetik, hiszen az író már nem él, nem tud védekezni. Az ellen sem, hogy olyanok minősítik Wass Albertet “huszadrangú írónak”, akik - éppen a hiányzó tehetségük és erkölcsük miatt – még levéltetvek sem lehetnek a magyar irodalom fáján. Valamikor úgy gondoltuk, hogy a bal – és jobboldali ordas eszmék egyetemes elítélését az egész világ tudomásul vette. Most viszont – úgy tűnik – nem mindenki volt képes felnőni ehhez az erkölcsi teljesítményhez. Igaz, hogy az elmúlt fél évszázad számtalan baloldali rémtette és kártékonysága máig nem lett kellőképpen föltárva és a múlt háborús bűnösei egyre csak a “jobb” oldalon kerültek és kerülnek elő, mintha nem lettek volna muszkavezetők, egész magyar családokat kiirtó, meggyalázó, az országot többszörösen kirabló szovjetek, gulágok és néprontó államhatalmi terror évtizedeken keresztül. Ezekről a tollnokaink mélyen hallgatnak. Sőt, az előadásukból az derül ki, hogy igazat kellene adnunk a román kommunista diktatúra vérbíráinak és koholt vádjaiknak – amit már a mai román bíróság sem vesz komolyan – és következésképpen, el kellene ítélnünk minden magyart – kb. 100.000 honfitársunkat - akik a magyar-ellenes román sovinizmus túlkapásai miatt a legtöbbet szenvedtek, vagy életüket vesztették, pusztán mert magyarok voltak. Nálunk tehát megtörténhet az, hogy valakik az áldozatok helyett a hóhérokat rehabilitálják és ráadásul – fél évszázad múltán is - az áldozatok gyalázására uszítanak!
Valamikor 1989 táján úgy gondoltuk, hogy elindulunk egy polgári demokratikus berendezkedés felé, melyben az emberi szabadságjogok messzemenően érvényesülnek. És íme hová jutottunk: az 1950-es évek elején kötöttünk ki ismét, tollnokaink eljárása, munkamódszere legalábbis a tömény sztalinizmust idézi. Azt juttatja eszünkbe, hogy teljesen mindegy, hogy miről beszélnek itt “rendszerváltás” címén, mert valójában most is a volt ávósok, verőlegények, pártfunkcionáriusok uralkodnak. Ha nem így volna, nem lehetne pellengérre állítani az’56-os mártírt, Tóth Ilonát, nem szabadna szétveretni az október 23-án ünneplőket és övön aluli ütést mérni a Wass Albert életművére, stb. stb. Annak, hogy az elmúlt fél évszázad balsikerű kommunista kísérlete hová züllesztette a társadalmat erkölcsben, mentalitásban, gondolkodásmódban, magatartáskultúrában - úgy látszik - nincsenek alsó határai. Megpróbáltam modellezni ugyanezt a Wass Alberttel kapcsolatos helyzetet valamelyik nyugati vagy akár közép-európai szomszéd-országban és nem jutottam vele semmire: elképzelhetetlen ui. Magyarországon kívül bárhol, hogy a hatalom – még ha posztkommunista is – ennyire arcátlan legyen és hasonló etikátlanságokra vetemedjen a saját népével szemben! Nemcsak arról van szó, hogy Wass Albert könyveit évtizedeken át nem engedték be az országba, s 1989 után, amikor haza látogathatott volna, kirívóan aljas módon packáztak vele, hogy megalázzák, azok, akik arra sem voltak méltók, hogy a nevét a szájukra vegyék, vagy kitiltják a szobrát a fővárosból, hanem arról, hogy ami ma történik, az a magyarság kulturális genocídiumának a részeként az egész magyarság népirtásának az eszköze. S a felelősöknek egyszer felelniük kell a soha el nem évülő bűntetteikért! Végezetül igazságtalan lennék a móres nélküli tollnokainkhoz, ha nem említeném meg, hogy köszönettel is tartozunk nekik. Pl. azért, mert közös vonásuk a sztalinista primitívség, s minél többet forgatják a tollukat, annál több - önmagukat minősítő, eredeti szegénységi bizonyítványt - állítanak ki saját magukról. Azért is köszönettel tartozunk nekik, mert szerepelnek a férc-műveikben Wass Albert –idézetek. És bármennyire igyekeznek kiforgatni őket, ezek az idézetek átsütnek az értéktelen szövegkörnyezeten és a józan olvasó számára megengedik, hogy döntsön a fennen szárnyaló sas és a körötte csipkelődő verebek nagysága között. S végül személyes köszönettel tartozom: ők az okai, hogy néhány Wass Albert -művet újra elővettem, s most még nagyobb élményt jelentettek a számomra, mint korábban. Bizonyos, hogy amíg csak élek, mindig fogom olvasni és újra olvasni, elemezni és tárgyalni Wass Albert regényeit, alakjait, témáit! Illúzióim nincsenek: az előny náluk van, a móres nélkülieknél. A magunkfajták csak abban bízhatnak, hogy mindig lesznek igényes honfitársaink, akik nem mások olcsó brosúráiból és hitvány előítéleteiből kívánják megismerni Wass Albertet, hanem a saját munkáiból, s ha ez az olvasó mozgalom megerősödik, akkor a megrendelt és nagy pénzekkel kifizetett, jó hírnevet és hitelességet rontó közvélemény-gyártás a saját levében pukkadozó, elvetélt kísérlet marad. Úgy legyen!

Sárospatak, 2007.
Kiss Endre József
(képünkön)