Sárospatak valamennyi polgárának áldott karácsonyt kívánunk!
A keresztény világ karácsonykor Jézus születésére emlékezik. A keresztény hit szerint Jézus a próféták által megjövendölt Messiás, aki megváltja az emberiséget a bűntől. De a karácsony az ünnepe Krisztus előtt is létezett már, csak akkor más vallási színezete volt. Ez pedig a pogányok téli napfordulós ünnepe. Ekkor a fény diadalát ünnepelték a halál és a sötétség felett. A Római Birodalom is ünnepelt, hiszen terjedőben volt a Napisten kultusza, valamint számos más vallási ünnep. Ebbe az ünnepi légkörbe illesztették be a kereszténységet. Itt van például a karácsonyi jászol története, amelyhez a keleti bölcsek egy fényesen ragyogó csillag révén jutottak el. Krisztus, mint egy fényforrás és aki legyőzte a halált. A kereszténység térhódításával egyre inkább szükségessé vált egy olyan ünnep, melyet liturgikus elemekkel lehet szebbé tenni, ami kiválthatja a pogány ünnepi hangulatot, ami népszerű lehet az emberek között. Ezért, miután a kereszténység államvallás lett, a niceai zsinat határozata révén keresztény ünnepként ünnepeljük. A niceai zsinat december 25-ét jelölte ki Jézus születésének időpontjául, így lett a győzedelmes nap ünnepéből az üdvösség napjának ünnepe. Ebben a liturgikus keretben maradt sokáig ez az ünnep, mígnem a 16. században a reformáció új tartalommal töltötte meg a kereszténységet. Az addigi templomi liturgiák kezdtek beköltözni a házakba. Az emberek Bibliát kaptak, már otthon is imádhatták Istent és Krisztust, és az ünnepek is hazakerültek. Igy jött létre a karácsonyfa állításának szokása az evangélikusoknál Németországban. A 18. században már egész Németországban szokás volt karácsonyfát állítani. Innen jutott el a 19. században Ausztriába, majd egész Európába, a kivándorlókkal az Újvilágba, és így kezdett megtelepedni a keresztény világban.
II.
Elindul újra a mese!
Fényt porzik gyémánt szekere!
Minden csillag egy kereke!
Ezeregy angyal száll vele!
Jön, emberek, jön, jön az égből
Isten szekerén a mese!
Karácsony készűl, emberek!
Szépek és tiszták legyetek!
Súroljátok föl lelketek,
csillogtassátok kedvetek,
legyetek ujra gyermekek
hogy emberek lehessetek!
Vigyázzatok! Ez a mese
már nem is egészen mese.
Belőle az Isten szeme
tekint a földre lefele.
Vigyázzatok hát emberek,
Titeket keres a szeme!
Olyan jó néha angyalt lesni
s angyalt lesve a csillagok közt
Isten szekerét megkeresni.
Ünneplőben elébe menni,
mesék tavában megferedni
s mesék tavában mélyen, mélyen
ezt a világot elfeledni.
Mert rút a világ, fekete.
Vak gyűlölettől fekete.
Vak, mint az emberek szeme:
az égig sem látnak vele.
Pedig az égből lefele
porzik már Isten szekere!
Minden csillag egy kereke,
ezeregy angyal száll vele,
az Isten maga száll vele
és csillagtükröt nyujt felénk,
mesetükröt, a keze.
Szent tükrébe végre egyszer
Pillantsatok tiszta szemmel,
tiszta szemmel, Istenszemmel
milyen szép is minden ember!
Minden ember szépségtenger
s mint a tenger csillagszemmel
telve vagytok szeretettel…!
Tagadjátok…? Restellitek…?
Elfordulnak fejeitek…?
Megvakultak szemeitek…?
Szépségteket, jóságtokat
nem érzitek, nem hiszitek…?
Csillaggyertyák fénye mellett
Isten elé nem viszitek…?
Akkor bizony rútak vagytok,
szégenyek és vakok vagytok,
ha szépek lenni nem akartok.
De még így is, szegényen is,
rútan, vakon, mégis, mégis
Isten gyermekei vagytok!
Rátok süti fényes szemét,
elindítja fényszekerét,
jó emberek játékszerét.
Milyen kár, hogy áldó kezét
nem érzitek, nem nézitek
s nem hiszitek már a mesét.
A rút világnak gondja van,
minden embernek gondja van,
a sok angyalnak mind gondja van
s az Istennek is gondja van,
mert mindenekre gondja van.
S így múlik el a szép s a jó
az ember mellől, nyomtalan.
1946