– A napokban tárja a nyilvánosság elé a kommunista bűnök és bűnösök felkutatására megindított Első esély program eddigi eredményeit a Jobbik Magyarországért Mozgalom. Hogyan működik ez a program? – kérdeztük Molnár Tamást.

– Felállt itt egy háttércsapat történészekből, szociológusokból, jogászokból, akik megvizsgálják a hozzánk érkezett bejelentéseket. Az eddig beérkezett 60 bejelentésből körülbelül 20, ami értékelhető. Kettő Horn Gyuláról szól, akiről terhelő adatokat kaptunk.

– Mi a szándékuk a beérkezett információkkal?

– Szándékaink szerint nyilvánosságra hozzuk a kommunista rezsim idején a visszaélésekben részt vett személyek adatait, s ha a beérkezett információk ezt szükségessé teszik, jogi processzust is indítunk. Megkeresünk továbbá olyan EU-képviselőket, akik már „bevitték” az Európai Unió keretei közé a kommunista múlt bűneiről szóló fejezetet, s velük szeretnénk együttműködni.

– Mely európai vagy nemzetközi szervezetek segítségére számítanak?

– Személyesen is jó kapcsolataim vannak azt Amnesty Internationallel, s a németországi konzervatív emberjogi szervezet, az IGFM segítségére is számíthatunk. Az IGFM nagyon keményen kiállt mellettünk még a kádári diktatúra idején. Mint azt Szlobodan Milosevics esete is mutatja, a hágai nemzetközi bíróság is foglalkozik ilyen ügyekkel. Kérdéses, hogy a nyugati politikai elit mennyiben képes szembenézni ezzel a múlttal, ami Kelet-Európát és a szovjet blokk országait terhelte. Kovács László EU-biztosi meghallgatása kapcsán azt látom, hogy nagyfokú befogadóképesség van itt. A háttérben igen jól működik az a Szocialista Internacionálé, amely elfoglalta az európai intézményrendszert. Ez nem kedvez nekünk, kelet-európaiaknak a tényfeltárásban. Én magam, mint Ronald Reagan elnök egykori híve azt gondolom, hogy az Egyesült Államokban is meg kell keresni azokat a szervezeteket, amelyek a mai napig antikommunisták.

– Milyen szempontok szerint válogatják át a bejelentéseket?

– Nyilvánvalóan ezek a bejelentések további munkát igényelnek: minden egyes adatnak utána kell járni. Egyrészt adatvédelmi és jogi szempontból elég szűkös a mozgásterünk. Jogi nehézségekbe ütközik e bűntettek: a kommunizmus bűntettei, az emberiség- és háborúellenes bűncselekmények felderítése is. Politikailag mindenképpen szükséges lenne, hogy föltáruljanak az ügynökmúlt jogi nehézségei. Négy területre bontjuk kutatásainkat: az első az 1945-ös „felszabadulás” vagy szovjet megszállás utáni korszak – a koalíciós időszakban, 1948-ig is történtek visszaélések a népbírósági perek során. A második korszakban, az 1948-tól 1956-ig tartó klasszikus sztálini rendszerben is vannak fehér foltok, bár a történészek sokmindent nyilvánosságra hoztak. A harmadik időszak a forradalmat követő megtorlások média által is kezelt időszaka. Ami teljesen fehér folt, az 1963 utáni konszolidáció időszaka, amely egészen 1989-ig átnyúlik. Ezt az időszakot nagyon kevesen kutatják, és nem szívesen beszél erről a politikai garnitúra.

– Ezek szerint az 1963-at követő korszakkal is foglalkoznak?

– Találtunk anyagokat olyan politikai foglyokról, akiket az 1963-as amnesztia sem érintett. És bebörtönzések is történtek, politikai okokból 1963 után, méghozzá nagyon kemény ítéletekkel. Példaként említeném Pákh Tibor esetét, akiről nemrég Gulyás János rendezett dokumentumfilmet. (A jogász végzettségű Pákh 1957-ben megtagadta, hogy aláírja a forradalom ENSZ általi kivizsgálása ellen tiltakozó dokumentumot. Állásából elbocsátották, s a később írt, a szovjet elnyomásról szóló írásai miatt 1960-ban 15 évre ítélték. Emberjogi tevékenységét a börtönben is folytatta, ezért 1966-1971 között az Országos Igazságügyi és Megfigyelő Elmegyógyintézetbe szállították, és pszichiátriai eljárásokat alkalmaztak vele szemben, sokkolták is. Miután 1981-ben kapcsolatot teremtett a lengyel Szolidaritás mozgalommal, a hárshegyi elmegyógyintézetbe vitték, ahol ismét sokkolták és éhségsztrájkja miatt erőszakosan táplálták. Pákh, akinek ügyét a rendszerváltás után semmissé nyilvánították, rehabilitálását a mai napig hiába kéri – a szerk.)

– Kezdeményezésük már nevében is óhatatlanul emlékeztet a nácivadász akcióra, az Utolsó esélyre. Gondolom, nem véletlen a névbeli hasonlóság.

– Az antikommunizmus ma valahogy nincs jelen a magyar politikai kultúrában: az SZDSZ lejáratta ezt, s ma valahogy szégyen antikommunistának lenni. Ezt a fajta kettős látásmódot akartuk megszüntetni, ez az oka, hogy „rátelepültünk” a Wiesenthal-központ akciójára. Egyébként mind jogi, mind adatvédelmi szempontból kifogásoltuk, hogy egy idegen ország, egy idegen szervezet globális akcióként belenyúl a magyar közéletbe. Keresztény pártként azzal sem értettünk egyet, hogy egyfajta júdáspénzt fizetnek azoknak, akik beárulnak másokat. Mi természetesen nem fizetünk azoknak, akik segítik munkánkat. A kettős mércét már az előbbi esetben is érzékeltük: borzasztó nagy sajtófigyelem irányult a nácivadász akcióra, míg a kommunista bűnöket senki nem vizsgálja.

– Említette, hogy a program számos nehézségbe ütközött. Milyen akadályok gátolják munkájukat?

– Az első a jogi akadály, ez az egyik legfontosabb, a második a média, amely érdekes módon nem kellően segít minket ebben az ügyben. A harmadik pedig az emberekben lévő félelem. Elképesztő módon félnek, jómagam is megdöbbenten azon, hogy 30-40 esztendő távlatában történt eseményekről is erős félelmek közepette nyilatkoznak meg. Azt hiszem, ez lesz az igazi gátja ennek az egész akciónak: az indokolatlan mértékű félelem egzisztenciális és büntetőjogi következményekről.

– Mi lehet az oka ennek a félelemnek?

– Talán tovább él ez a múlt a társadalomban. Azok a személyek, akik egykor elkövették ezeket a bűnöket, gyakran ma is pozícióban vannak, sőt az utódpárt képében kormányoznak is. Ez bizony elriasztja a tényfeltárástól az embereket.

– Ez a kezdeményezés meglehetősen úttörő jellegű, hiszen eddig legfeljebb az 1956-ot követő megtorlásig terjedtek az erőtlen felelősségre vonási kísérletek. Mit tudnak kezdeni a gulyáskommunizmus mítoszával?

– Mítoszrombolást kell végrehajtanunk, ami eddig nem történt meg. Egyrészt él a legenda a gulyás-kommunizmusról, ami egyszerűen nem igaz. Jómagam aktív ellenzékiként az 1970-es közepétől, az Inconnu-csoport tagjaként is megtapasztalhattam ezt. Gálszécsi és Boross urak és védik a diktatúra embereit, s egyfajta jogfolytonosságot látnak; én nem látok. Nonszensznek tartom, hogy akik az elnyomó rendszert működtették, védelmet élvezzenek egy demokráciában. Minden közép-európai ország megelőzött minket már ezen a téren is. Míg Jerzy Popieluszko atya gyilkosait megbüntették, a kelet-berlini falnál lelőtt áldozatok ügyében a tetteseket felkutatták, a politikai vezetőket felelősségre vonták, nálunk semmi nemtörtént. A magyar oktatásban nem szerepelnek a kommunista bűnök. Huszonöt év az átlag életkora a Jobbiknak: az új generáció ezt a terhet nem cipelheti tovább ezt a terhet, meg kell tenni a szembenézést. Úgy érzem, ők bátran és kötöttségek nélkül megtehetik.

Udvardy Zoltán