-Én nem hiszem (…), hogy reményvesztetten kellene itt állnunk és (…) nem hiszem azt sem, hogy félszázad tartamára vissza volna vetve ez a nemzet. Ebben a nemzetben életerő van. Ez a nemzet élni akar, ez a nemzet dolgozni akar. Ez a nemzet csak a legutóbbi napokban is megmutatta azt, hogy önmagát fegyelmezni, rendben tartani tudja, és megmutatja ma azt, hogy meg tud érteni olyan érveket is, amelyek – nem a pillanat érdekeiért – a szíven keresztül az észhez szólnak, ahhoz az észhez, amely nem a szív ellen foglal állást, hanem amely ész a hazáért működik. És ez az egyetlen, amiből a demarkációs vonalon túl lévő honfitársainak erőt meríthetnek – hangoztatta Teleki Pál miniszterelnök a Nemzetgyűlés 1920. november 13-i ülésén, a trianoni békeszerződésről szóló törvényjavaslat becikkelyezésekor.



Az anarchikus, tehetetlen Károlyi-féle korszakon és a kommün öncélú tömeggyilkosságain épphogy túljutott, a magyarságnak meghagyott csonka területeken a polgári lét és a civilizáció alapnormáihoz való visszatérésen munkálkodó ország megrendülten fogadta 1920-ban a döntést, mely ellen katonai erő híján, megszállt területein idegen katonákkal nem sokat tehetett.



Apponyi hiába beszélt



Magyarországot nem megbüntették, hanem kivézték az I. világháború után. 1918 előtt hazánk Európa 6. legnagyobb állama volt. Területét az antant hatalmak szövetségeseik mohó területi követeléseit kielégítő határmódosítások után 325 411 négyzetkilométerről (Horvátországgal együtt) 92 833 négyzetkilométernyire csökkentették. A színmagyar területeket különös kéjjel, mindenféle megfontolás híján szabdalták szét államférfiak a versailles-i királyi palota parkjában, a Nagy-Trianon nevű kastélyban.



A magyar delegáció 1920. január 7-én érkezett meg Párizsba. A küldöttséget Apponyi Albert gróf vezette, gróf Bethlen István és gróf Teleki Pál kíséretében. Január 15-én Apponyi lehetőséget kapott arra, hogy ismertesse a magyar álláspontot. A gróf több nyelven is próbálkozott a konferencia tagjait meggyőzni a Magyarországnak szabott feltételek igazságtalan és esztelen voltáról, eredménytelenül.



Romsics Ignác így ír az 1920. június 4-én bekövetkezett diktátumról: A magyar küldöttek délután negyed ötkor érkeztek, a többiek néhány perccel korábban. A palota ragyogó nagytermében gyülekeztek, amelynek falait rózsákkal átszőtt fehér kárpit borította, és értékes képek díszítették. Középen patkó alakú asztal állt. Az asztalfőn Millerand ült. Jobbra tőle a francia delegátusok, balra Nagy-Britannia képviselői foglaltak helyet. Ezután következtek a többi állam küldöttei. Amikor valamennyien elfoglalták helyüket, Millerand emelkedett szólásra. Rövid beszédet mondott, és felszólította a magyar küldötteket a szerződés aláírására. Miután a magyarok ellátták kézjegyükkel az okmányt, a többi nemzet képviselői írták alá. Végül rövid zárszó következett, amit ugyancsak Millerand mondott el. Mindez nem tartott tovább negyedóránál.



Pótolhatatlan veszteségek



A megcsonkított országból a legnagyobb rész Romániának jutott: 103 ezer négyzetkilométer, a maradék Magyarországnál nagyobb terület illette meg a háborúban marginális szerepet játszó, a nagyhatalmak segítsége nélkül korábban területszerzést még csak meg sem kísérlő keleti szomszédot. Erdély mellett a Partium színmagyar területei és két gazdag város, Nagyvárad és Arad is román kézre került. Csehszlovákia 63 ezer négyzetkilométert kapott, a mesterséges délszláv állam 21 ezer, Ausztria 4 ezer négyzetkilométerrel gyarapodott Magyarország kárára.



Magyarország 20,9 millió lakosú ország volt a háború kitörésekor, a békekötés után 7,98 millió embere maradt.



A több mint 80 éve feldolgozhatatlan területi veszteség (az ország területének 72 százalékát vették el) következtében irdatlan csapás érte a mezőgazdaságot és az ipart is: elveszett a búza termőterületének 55 százaléka, odalett az összes sóbánya, az ipari potenciál 52 százaléka, a vasutak 58, a kiépített utak 64 százaléka.



Nem akartunk kicsik lenni



Az ország akkor még képes volt méltósággal fogadni mindazt, melyet a történelem rámért, ezt tükrözi a korabeli laptudósítás:



„A budapesti templomokban megkondultak ma a harangok, a gyártelepek megszólaltatták szirénáikat, és a borongós őszies levegőben tovahömpölygő szomorú hanghullámok a nemzeti összeomlás fájdalmas gyászát jelentették. Ma tehát elszakították tőlünk a ragyogó magyar városokat: a kincses Kolozsvárt, a Rákócziak Kassáját, a koronázó Pozsonyt, az iparkodó Temesvárt, a vértanúk városát, Aradot és a többit mind, felnevelt kedves gyermekeinket, a drága, szép magyar centrumokat. A város és az ország némán, méltóságteljesen, de komor daccal tüntetett az erőszakos béke ellen. Egész Budapest a gyászünnep hatása alatt állott. A mulatóhelyek zárva voltak, a vonatok, a kocsik megálltak, s a munkások letették a szerszámokat néhány percre ezen a fekete pénteken.”



Senki nem mondta, hogy merjünk kicsik lenni, s az akkori magyarok nem tekintették fölösleges nyűgnek, hogy akár tettekben is szolidárisak legyenek határon túl rekedt nemzettársaikkal. Az utódállamok területére 3,2 millió magyar került. Európa nyugati felének döntéshozói cinikusan szemet hunytak a példátlan helyzet fölött, hogy ennyi ember máról holnapra idegen közigazgatás, idegen törvények hatálya alá kerül, elveszítve az elemi lehetőségeket is nemzeti identitásának megtartására.



Trianon után bizonyíthatóan kettévált a nemzet, mégpedig úgy, ahogyan az megterveztetett: maradék magyarokra és elcsatoltakra. Úgy, mint a hóviharban, a menedékházban melegedõkre és a kint szorultakra – így foglalta össze a kialakult helyzet máig ható tanulságait Duray Miklós, aki a napokban írt honlapján a szomorú évfordulóról. A bentiek – helyszűke miatt vagy hitevesztettségükben – marják egymást, a kivül rekedteket pedig a vihar tizedeli, meg az itt-ott rájuk csapó farkashordák. Be, a többiek közé nem mehetnek, de az is lehet, hogy egyre kevésbé kívánkoznak közéjük. Sem új házat, sem hazát nem tudnak maguknak építeni.



(MNO, Trianon számokban: web.cetlink.net, duray.sk., HUNSOR)

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés