997-ben, Géza fejedelem halála után Istvánt választották meg fejedelemnek. Uralkodása elején pogány rokona, Koppány vezér fegyveresen kelt fel ellene, hogy őt megölje, a trónt elfoglalja, és özvegy édesanyját, Saroltot feleségülvegye. A fiatal István, aki a krónika szerint akkor vett fel először kardot, összegyűjtötte seregét, Isten segítségét kérte, majd győzelmet aratott az ellenség felett a Veszprém melletti csatában. A harcban Vencellin, a sereg német származású vezére megölte Koppányt. István és Koppány harcában nemcsak az forgott kockán, hogy ki lesz a magyar nép uralkodója, hanem nagy valószínűséggel az is, hogy a magyar nép megmarad-e pogány hitében, vagy a kereszténység útjára tér. Isten segítségével István győzött, és az utóbbi következett be. Később évszázadokon át a magyar nép védte Európát a pogányok inváziójától. Az egykor pogány magyarság a keresztény Európa védőbástyájává vált.

Istvánt az ezredfordulón, kb. 1000 karácsonyán koronázták királlyá Esztergomban a II. Szilveszter pápa által küldött koronával, ami azt jelentette, hogy a pápa őt független keresztény királynak ismerte el. Ezzel megalakult a független keresztény Magyar Királyság.

István a Kárpát-medence magyar törzseit vagy fegyverrel, vagy békés úton hajtotta uralma alá, a lázadásokat pedig leverte. Uralkodása alatt a magyar törzsek szövetségéből létrehozta az egész Kárpát-medencére kiterjedő keresztény magyar államot. Ennek területén félszáz királyi vármegyét és 10 püspökséget szervezett, falvaiban templomokat építtetett. A 10 egyházmegye a következő: az esztergomi, a veszprémi, a kalocsai, az egri, a győri, a pécsi, a váci, a csanádi, a bihari és az erdélyi.

István többek között folytatta és befejezte a pannonhalmi bencés apátság építését, megalapította a veszprémvölgyi apácakolostort, a bakonybéli apátságot és a pécsváradi monostort, felépítette az esztergomi és a székesfehérvári székesegyházat és az óbudai Szent Péter és Pál-templomot. Az apátságok, kolostorok keretén belül iskolák működtek, és azok váltak a művelődés szellemi központjaivá. A szerzetesek ezekben az iskolákban az európai keresztény kultúrát tanították, diákjaikból pedig nemcsak hittérítők, hanem a király és a vármegyék fő emberei is lettek.

A Kárpát-medencén áthaladó és a Szentfölre tartó zarándokokat István fogadta a királyi udvarban, bőségesen ellátta őket és biztosította számukra az országon való biztonságos áthaladást. A Szentfölre ill. Rómába igyekvő magyar zarándokok számára pedig vendégházakat építtetett Konstantinápolyban, Jeruzsálemben, Ravennában, Rómában.

István a pogány szokásokat igazságos törvényekkel szorította ki, a kereszténységet pedig megerősítette. Bőkezűen adakozott az egyházaknak, gyakran látogatta őket, és személyesen felügyelte javítgatásukat, tatarozásukat. Kálti Márk Képes Krónikája (a magyar történelem máig egyik leghitelesebb dokumentuma, amely 1358–1370 között íródott) szerint ezüst dínárokkal teli erszényt hordott az övén, és mikor szegényt látott, saját maga gondoskodott róla.

Gellért velencei szerzetes, a későbbi püspök, a pécsváradi monostorban tartotta első igehirdetését. Azt követően mutatták be István királynak, aki itt marasztalta, hogy a magyaroknak hirdesse az Evangéliumot. Nagyon sok magyart keresztelt meg.

István mélyen szeretett, tehetséges, keresztény lelkületű fiához, Imréhez írta latin nyelven az Admonitionest (Intelmeket). Ez a mű az akkori Magyarország legjelentősebb irodalmi alkotása. Hatalma megszilárdulása után István át akarta adni a koronát Imrének, saját életét pedig teljesen Isten szolgálatának szerette volna szentelni. A Képes Krónika így ír erről a 69. részben:

„Miután az Úr dicsőségessé tette az ő irgalmát Szent István királyban, kardjának színe elől megfutamította a királyokat, mind a körül fekvő nemzetek fejedelemségeit és hatalmasságait alávetette uraságának: Szent István király úgy tervelte és szilárdan elhatározta, hogy az evilági dicsőség minden pompáját félreveti, az ideig-tartó királyság koronáját leteszi és egyedül Isten szolgálatának szenteli magát. Elhagyja a külső gondokat, csöndes békességben, szemlélődésben tölti életét; a királyi fönség koronáját pedig fiának, Imre hercegnek akarta adni, aki szentséges erkölcsökkel volt áldva, úgy is nevelkedett.”

Imre viszont 1031-ben váratlanul meghalt. „Isten kifürkészhetetlen végezése folytán elragadta a halál, hogy a gonoszság meg ne változtassa lelkületét, és hamis képzetek meg ne csalják elméjét — miképpen a Bölcsesség Könyve írja a korai halálról." (63. rész) Istvánt a gyász nagyon megviselte, majd súlyosan meg is betegedett:

„A keserves, nagy fájdalom beteggé tette Szent István királyt, súlyos kórságba esett; sok napok után is csak alig érte egészsége javulását, de régi épsége nem tért vissza soha többé. Gyötörte a lábfájás; szomorúság, jaj gyötörte, kivált, amiért atyafiságában nem látott senki olyast, aki az ő halála után keresztényi hitben tartsa meg országát. Mert a magyar nemzet inkább hajlott a pogány szertartásokhoz, mint Krisztus hitéhez.” (69. rész)

István király 1038. augusztus 15-én halt meg Székesfehérvárott, ott is temették el. Népe három évig gyászolta:

„Azonnal Magyarország-szerte gyászra fordult a lantpengetés, az ország népe mind, nemesek és nem nemesek, gazdagok és szegények egyaránt siratták a szent király halálát, bőséges könnyhullatással és sok jajszóval gyászolták az árvák kegyes atyját. A szomorúság és fájdalom jeléül gyászruhát öltöttek, az ifjak és szűzek három évig nem táncoltak, elhallgatott a mindenféle nyájas, édeshangú muzsikáló szerszám, hű szívek siralmával siratták őt; vigasztalhatatlan, nagy volt a siralom.” (70. rész)

Az államalapító István királyt augusztus 20-án ünneplik Magyarországon, és ez a magyarok legnagyobb nemzeti ünnepe.

(www.cryingvoice.com)

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés