"A magyar reformáció

A XVI. században három fő tényező alakította a magyar történelmet és múvelődéstörténetet: az ország három részre szakadása, a reneszánsz eszméinek továbbélése, valamint a reformáció megjelenése és terjedése. Az új vallás prédikátorai azt hirdették, hogy Isten és az emberek között nincsen szükség közvetítőre, és a Bibliát le kell fordítani a nemzeti nyelvekre.

Abban az időben, amikor a szerzetesek a magyar kódexeket másolják, más pontjain az országnak útnak indul az új mozgalom, amely átváltoztatja a nyugati ember egész kultúráját. A magyar reformáció az ősforrásból merített: Wittenbergből, Luther személyes környezetéből hazaérkező diákok hozták magukkal az új hitelveket.

Magyarország akkori Európa-közelségét bizonyítja, hogy az új áramlat mily gyorsan és milyen töretlenül származott át magyar földre. A XVI. század húszas éveiben már mindenfelé feltűnnek az újítások, amit leginkább a régihez ragaszkodók tiltakozásából lehet megállapítani.

Ez a folyamat először a németnyelvű városokban játszódik le, melyek ekkor még állandó összeköttetésben álltak a birodalommal, és fiaikat német egyetemekre küldik tanulni. Ekkor veszi kezdetét a magyarországi németség kultúraátközvetítő hatása, ami fontos tényezője lesz a magyar művelődésnek.

A polgárság az új felekezet alaprétege, aminthogy külföldön is a protestantizmus leginkább a polgári osztály ügye. Fellépése egybeesik a polgári öntudat kifejlődésével és ezért sokan úgy is tekintik, mint a polgárság vallási kifejeződését. De a protestantizmus nem forrott szükségképpen eggyé a polgársággal. A középkor végének nagy önkifejezőmítosza az Antikrisztus eljövetele volt. A XVI. században valóban eljött az Antikrisztus: valami elölről kezdés, "ezentúl másképp lesz" hangulat jelent meg az európai életnek valamennyi területén. Az újrakezdés, az éltető ősforrásokhoz való visszatérés teremtette meg a humanizmust. A visszatérést már nem az antik ősforrásokhoz keresik, hanem az ókereszténység romlatlan formáihoz-megtartva az olasz humanizmus ujjongó lelkesedését és mélységes pedagógiai jellegét. Magyarországra reformáció és humanizmus ilyen összefonódottan jön már át Németországból, Erasmus és Luther tanítványaival. Aki valami újat érez, vagy akar ebben a században, mind a reformációban keresi megvalósítását.

Ennek az újrakezdésnek friss levegője csap meg bennünket, ha a magyar reformátorok életére vonatkozó szűkös feljegyzéseket olvassuk. Valami kalandszerű, izgalmas, kóborlovagszerű volt ezekben a férfiakban, amint hazajöttek Wittenbergből, az új expanzív igazsággal ajkukon. S Nincsenek röghöz kötve, mindenütt otthon vannak, ahol hirdethetik az Igét; Sylvester János(szül. 1504), kinek nevéhez fűződik az Újszövetség fordítása, és a magyar nyelv első rendszerezése, nagyszerű magyarországi tevékenysége után a bécsi egyetemre kerül, azután más országokba, és nyoma vész. A bebörtönzés szinte előkészület a számukra: Dévai Bíró Mátyás(meghalt 1545 körül) egyházi férfiútól meglepő fürgeséggel szökik meg bécsi fogságából. Sokan közülük ezermesterek, mint az olasz reneszánsz egyetemes emberei: Heltai Gáspár(1520-1575) író, fordító, stílusteremtő, költő, riporter, igehirdető, nyomdász, amire éppen szükség van, fáradhatatlanul és családostul. A korszak legváltozatosabb és legszínesebb embere Bornemissza Péter(1535-1585) szintén író, nyomdász, hitvitázó, azonkívül udvari pap és pereskedő földbirtokos. Humanista is, a görög szellem első apostola nálunk, aki magyarra fordítja az Elektrát, valószínűleg görögből. Ő nevelte a mélyebb és nemzeti humanizmus nagy megvalósítóját, Balassi Bálintot.

Ezekben a kimeríthetetlen erejű igehirdetőkben ölt testet magyar földön a kor új emberideálja, a reformáció legmaradandóbb újítása: az autonóm személyiség. Az az embertípus, melyet többé már nem a tekintély tisztelete tart meg hitében, hanem személyes meggyőződése, és aki kész meggyőződéséért szembefordulni a legmagasabb trónokra helyezett felsőbbségekkel is.

A vallási eszmék belső dialektikájából következett, hogy akik elvetették a dogmákban való feltétlen hitet és a kételkedés álláspontjára helyezkedtek, azok számára nem volt többé megállás. A protestantizmus ezer meg ezer belső formaváltozáson ment keresztül, míg Luther óvatos reformjától a modern protestantizmus mindent megértéséhez és mindent megbocsátásáig vezetett. A katolikum ereje a történelemmel dacoló stabilitás, a protestantizmusé a fejlődés dinamikája.

Az új kultúra minden eddiginél gyorsabban tört utat magának. Ezt segítette az is, hogy nyomdák létesültek szerte az országban, Debrecenben és Sárospatakon emberek tömegei szerezhettek műveltséget, s a magyar diákok már külföldi egyetemekre, akár Wittenbergbe is kijuthattak.

A korra jellemző műfajok is kialakultak, részint vallásosak(zsoltár, prédikáció, jeremiád, hitvitázó dráma), másrészt világiak (virágének, lírai vers, dráma, fabula és históriás ének). De nem szabad azt hinnünk, hogy a régi protestánsok felszabadult lélekkel haladtak valami boldogan keresett távoli igazság felé. Úgy érezték, mintha Rómától való elszakadásuk által valami végtelenül veszélyes birodalomba léptek volna be, ahol kimondhatatlan szakadékok leselkednek arra, akik elkalandoznak a nyájtól. A lutheránusok elkeseredett bizalmatlansággal fogadják a kálvinistákat, még bizalmatlanabbul fogadják később a kálvinisták az unitáriusokat.

A protestantizmus ebben a időben jobban irtózik az eretnekektől, mint a viharedzett, az idő fogalmát jobban ismerő katolikus egyház. A protestáns papok életének legnagyobb része zsinatokon telik el; mihelyt egy új könyv jelenik meg Németországban, a legtávolabbi Erdély prédikátorai is összeülnek, hogy egységes állást foglaljanak az új tételekkel szemben. Mindem teológiai finomság életbevágóan fontos, hiszen Isten Luther óta nem a cselekedetet nézi, hanem a hit tisztaságát.

Az új szabadság és az új szépség nem Kálvin szikláin virult ki. Mégis a reformáció a legfontosabb kanyarja az új ember felé vezető útnak. A reformáció melléktermékeként tűnnek fel egyes tendenciák, amelyek az új ember világát előkészítik. Ilyen elsősorban a filológiai-kritikai szellem, Erasmus szelleme, mely a protestantizmus nevelési rendszere által bevonul az iskolákba, és a jövő szellemi fejlődésének egyik legnagyobb tényezőjévé lesz. Ebből a filológiai érdeklődésből fakad az első tudatos érdeklődés a nemzeti nyelv és irodalom iránt.

Egy másik mozzanat a szektárius szellem, mely a pietizmuson át a Felvilágosodásig fog vezetni. Ezt képviselték nálunk a XVI. század elején a Morvaországból ideszakadt anabaptisták, újrakeresztelők. Egy harmadik mozzanat az új miszticizmus, a személyes átélésre épített emberközpontú hit, mely az unitárizmus végső fejlődési fokaként jelenik meg előttünk.

(Szerb Antal: Magyar irodalomtörténet c. könyve alapján)"

(Forrás: www.karinthy.hu/pages/netday/magyar/mr_ref.htm.)