"Hölgyeim és Uraim!
Tisztelt Emlékezők!

Ma 48 esztendeje annak, hogy a magyar nemzet történelmének immár másodízben forradalomnak és szabadságharcnak nevezett népfelkelése elkezdődött. Ilyenkor, az ünnepi beszédekben vissza szokták idézni az eseményeket, felsorolva a dátumokat, kiemelve fontosnak tartott történéseket. 56 októbere azonban speciális eset. Az iskolában - ha nem is mindig egyformán - mindenki tanulta, de vagyunk - ha fogyó létszámban is -, akik átéltük ennek napjait. És ebben ez a különleges. Ismerjük lefolyását a műegyetem diákjainak egy jobb jövőbe vetett hittel meginduilt felvonulásától kezdve, a szovjet tankokat benzines palackokkal megdobáló hős pesti srácokon át, a felkelés már-már győzelmes befejezéséig, majd fővárosunk jó részének rommá lövetéséig. És emlékszünk Beethoven V. szimfóniájának dallamára, mely tragikus aláfestést nyújtott a történésekhez. Szomorú emlékek ezek, ezért a részletekbe ne menjünk bele. Helyette ma, ennyi idő távlatából, sokkal tisztábban látva mindent, nyugodtan és zavaró tényezők nélkül a folyamatról beszélhetünk, amely sorscsapásoktól sokat szenvedett nemzetünk történelmének e dicsőséges, de mégis keserű epizódjához elvezetett. Mert ez lassan feledésbe merül, erre egyre kevesebben emlékeznek.

Tisztelt Hallgatóim!
Az okok keresése közben kérem, engedfjék meg nekem, hogy kissé visszanyúljak a történelembe. Az I. Világháború végén - elsősorban szomszédaink mérhetetlen mohóságának helyt adva - országunkat kegyetlenül, az összes legyőzött közül a legbrutálisabban megcsonkították, földjének kétharmadát ragadva el, s ezzel több mint 3 millió magyart taszítva idegen uralom alá. Az ország gazdaságilag csaknem ellehetetlenült, de ami a legfájdalmasabb volt, az az új határok mögé került magyarság ottani kegyetlen elnyomatása. Több százezer tisztviselő, pedagógus, alkalmazott keresett a csonka hazában menedéket, és - ma talán már kevesen ismerik ezeket a fogalmakat - emiatt keletkeztek a vagonlakók és a diplomás utcaseprők százai, ezrei az amúgy is keserves napokat élő Magyarországon. Miért mondom el mindezt? Azért, mert az ország ebből a helyzetből keresett kiutat, és mindenféle ostoba szlogenek ellenére nem nacionalista, nem soviniszta, és nem is fasiszta szándékból, hanem az igazság kétségbeesett számon kérése okán lépett a revízió tövises útjára. A vég azonban ismét háborúvesztés lett, és hazánkban, véres harcok után a Vörös Hadsereg győzedelmeskedett.

Tisztelt Emlékezők!
A német megszállástól és a nyilas uralomtól megszabadulva, az ország népe őszinte akarással fogott hozzá a háborús nyomok eltüntetéséhez, ahogy akkor nevezték: az újjáépítéshez. A Debrecenben összeült Ideiglenes Nemzetgyűlés megállapította: "Sorsunk nehéz, de hittel hisszük, lesz magyar újjászületés!" És valóban, az indulás sikeres volt. Megkezdődött a régóta várt földreform. 642 ezer földnélküli vagy 1 hold alatti tulajdonnal rendelkező magyar paraszt jutott birtokhoz. A föld azok kezébe került, akik azt megművelték. A választójogról új törvény született, amely eltörölte az addigi megkülönböztető vagyoni és iskolázottsági kikötéseket, minden 20 év feletti állampolgár számára biztosítva az állam életébe való beleszólást. És mintegy kiteljesedésként, az elavult királyság helyébe létrehozták a köztársaságot.
Csakhogy a fegyverszüneti megállapodás a hatalmat a Szövetséges Ellenőrző Bizottság kezébe helyezte, melynek elnöke Vorosilov, a Szovjetunió marsallja lett. És az ő szava volt mindenben a döntő. Sztálin generalisszimusz úgy vélte, hogy a rendszerváltoztatás terén - mert, hogy akkor is volt ilyen - hazánkban a fokmozatosság elve, egy 10-15 éves átmenet érvényesülhet. A világ nagyhatalmai között azonban közben kiéleződött a viszony, s ekkor új utasítást adott: fel kell gyorsítani a szocializmus építésének folyamatát!

Hölgyeim és Uraim!
Egy beszéd keretében lehetetlen felsorolni mindazt, ami ezután következett. Csupán kísérletet lehet tenni a legfontosabb események felemlítésére. Az első választáson a Kommunista Párt mindössze 17%-ot kapott, és Kovács Béla, a Kisgazdapárt főtitkára úgy vélte: annyi pozíció és befolyás jár számára, mint amennyire a néptől felhatalmazást kapott. Nem így a szovjet katonai rendőrség! A győztes párt vezetőjét letartóztatták és a Szovjetunióba deportálták. S ez megmutatta a jövőt. Mert az eltérő gondolat eretneknek számított, és meg kellett mutatni, hogy ki az úr a házban. Az ország külföldön tárgyaló miniszterelnökét, Nagy Ferencet már hazatérni sem engedték. A Péter Gábor vezette ÁVH közreműködésével valamennyi, másfajta kibontakozást képzelő párt és azok vezetői ellen koncepciós eljárást indítottak, emigrációba kényszerítve minden potenciális ellenfelet. A csúcs talán az volt, amikor maga Varga Béla, a Nemzetgyűlés elnöke is menekülni kényszerűlt. Ezt a módszert, a pártok szétverését, fokozatos ellehetetlenítését nevezik azóta szalámizásnak, vagyis szeletelő taktikának.
A hatalom teljes átvételére 1948 júniusában került sor, amikor a két "munkáspártot" egybeolvasztották. Ez volt - ahogy akkor mondták - a fordulat éve. És valóban, 1949 februárjában létrehozták a Népfrontot, és ettől kezdve a választásokon már csak az előre kijelölt személyekre szavazva, következtek a 99 egész, valahány tized %-os eredmények. Megindulhatott az országnak a magyar hagyományoktól teljesen idegen, mindenben a szovjet mintát másoló és követő gazdasági, társadalmi és politikai átalakítása.
Az államosítások már hamarabb megkezdődtek, de 1949-ben ez odáig fajult, hogy a magánszféra lényegében a javító-szolgáltató tevékenységre redukálódott. A kisajátított üzemekért a jogszabályok kártérítést ígértek, ám erre a valóságban soha nem került sor. A vasas szakszervezetek székházába behívott munkások maguk sem tudták, hogy az eligazító értekezletről távozván nem munkások lesznek többé, hanem igazgatók - írja Magyarország a XX. században c. könyvében Romsics Ignác történész, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, de hozzáteszem, a tulajdonosok sem tudták, hogy attól kezdve mi lesz a sorsuk, családjukkal együtt vajon milyen sorsot szánnak nekik. Mert ez, akkor nem volt érdekes.
Aztán következtek a padlásseprések, a kuláküldözések, a korábban földhöz juttatott parasztság termelőszövetkezetekbe szervezésének művelete. Rákosi Mátyás ezt egy kecskeméti beszédében így jelentette be:"... a régi, megszokott, túlzásba vitt egyéni gazdálkodás helett ... a dolgozó parasztság a szövetkezés útját választja." Igen, tette ezt annyira, hogy a földdel szíve utolsó dobbanásáig együtt élő magyar parasztságból sokan választották inkább az öngyilkosságot, semhogy átadják apáiktól örökölt vagy éppen néhány éve nekik juttatott, számukra az életet jelentő tulajdont.
Az oktatási rendszer átalakítása, az általános iskolák és szakegyetemek létrehozása pozitív lépésként indult, de 6500 községi és egyházi iskola államosítása ismét felbolygatta a kedélyeket. Az egyházak megpróbáltak ellenállni, persze sikertelenül. A hatalom erősebb volt, és Mindszenty József hercegprímást, aki kétségkívül ellenezte az addigi társadalmi és politikai viszonyok megváltoztatását, kémkedés és valutaűzérkedés vádjával életfogytiglan tartó fegyházbüntetésre ítélték. Az egyházaknak parírozni kellett.

Tisztelt Emlékezők!
A rendszernek, miközben azt hangoztatta, hogy a legfőbb érték az ember, a legnehezebben tolerálható velejárója a szabadság, az emberi jogok, a humán társadalom létének súlyos korlátozása volt. Az országot drótkerítéssel vették körül, a határsávba, ahonnan családok százait távolították el, csak engedéllyel lehetett belépni. Sok, magának jobb jövendőt képzelő, és ezért az országot elhagyni próbáló hazánkfia vesztette itt életét a határőrök golyóitól. Széles körben működött a besúgói hálózat, az éjszakánként egy-egy ház előtt megálló gépkocsik félelmet gerjesztettek, hiszen működött Recsk, a magyar Gulág. Aki ide került, az már csak az Úristen megtartó erejében reménykedhetett. A mai fiatalok, akik nem élték át ezt az időszakot - és adja Isten, hogy ne is kelljen megismerniök - el sem képzelhetik azoknak az éveknek a hangulatát. Mert miközben a rendszer teljesen jogosan elítélte a letűnt jobboldali diktatúrák faji megkülönböztető, emberiségellenes elméletét és ordas tetteit, fennen hirdette az úgynevezett osztályharcot embernek ember ellen való uszítását. A hatalomnak nem tetsző családokat otthonaik elhagyására kényszerítették, ezek voltak a kitelepítések. Gondoljunk bele, tisztelt Hallgatóim, vajon hogy élnénk át ma, ha hosszú évek munkájával megszerzett otthonunkat a benne lévő értékeinkkel, hozzánk sokféle módon kötődő emlékeinkkel együtt, az egyik napról a másikra el kellene hagynunk úgy, hogy soha többé ne láthassuk azokat. Mert ez történt. A megbélyegzett osztály fiataljainak munkaszolgálatra kellett bevonulni, volt akinek szénbányába, a szerencsésebbeknek állami építkezésre. A mindeközben az ünnepségeken, munkahelyi gyűléseken a jelenlévők ütemes tapssal éltették - próbálták volna ne ezt tenni - Rákosi elvtársat, Sztálin elvtárs legjobb magyarországi tanítványát.

Tisztelt Hallgatóim!
Visszatekintve az eseményekre, talán mégis a legérthetetlenebb és legnehezebben tolerálható az volt, amikor sok ártatlan ember meghurcolása, és életek kioltása után már saját harcostársaikat sem kímélték. Amikor sorra került Rajk László kivégzése, a brutális kihallgató ÁVÓ-s tisztek, a Szűcs-testvérek agyonverése az Andrássy út 60-ban, mindkét köztársasági elnök, Tildy Zoltán és Szakasits Árpád letartóztatása. Ha belegondolunk, nem lehet csodálkozni azon, hogy elfogatása előtt Zöld Sándor belügyminiszter családjával együtt öngyilkosságba menekült. De nem sorolom tovább.
Az idők közben változtak, Sztálin halála után a Hruscsov-féle vezetés módosított a Szovjetunió politikáján, és itthon Rákosinak - akit felelőssé tettek az elmúlt évek cselekedeteiért - távoznia kellett. Nem hallatszott már a régi jelszó, mely szerint "Munkásököl vasököl, oda sújt, ahová köll!", de Rajk László és társainak október 6-ai újratemetéséről távozók körében halkan felhangzott az óhaj: "Nem állunk meg félúton, sztálinizmus pusztuljon!"
Aztán jött október 23-ika, a tiszta forradalom. Az egyetértés és összefogás forradalma. A magyar utat, a független hazát akarók forradalma. Ahol száz- és százezrek utcán hömpölygő tömegei szívük közös dobbanásával mondták, hogy elég volt! Elég volt a zsarnokságból, elég volt az idegenek uralmából! Legyen végre szabad, tiszta, magyar Magyarország!
De nem ez történt. Jött november 4-ike, és jött a megtorlás. Eljárás indítása 35 ezer ember ellen, 13 ezer internálása, több mint 350 kivégzés, és 211 ezer magyarnak külföldre távozása, akik közül 170 ezer soha többé nem térhetett haza. Hogy ez napjainkban, a népesség drasztikus fogyása idején mit jelent, azt hiszem, nem kell külön ecsetelni. De ez már egy más történet.

Hölgyeim és Uraim!
Tisztelt Emlékezők!
Szokássá vált, hogy az ünnepi beszédek végén a szónok a múlt eseményeit mérlegelve, levon bizonyos következtetéseket, a jelen számára tanulságokat fogalmaz meg. Nos, én úgy gondolom, három ilyen tanulságról beszélhetünk.
Az első az, hogy a szabadság, a függetlenség egy nemzet számára drága kincs, megmaradásának, fejlődésének elmaradhatatlan záloga. Történelmünkből mintegy 500 esztendőn át alig élvezhettük ennek gyümölcseit, különösen nélkülöztük ezt a XX. század két embertelen ideológiája, s az ezeket képviselő birodalmak uralma idején. Ezért minden erőnket összpontosítani kell, hogy többé soha ne kerülhessünk ilyen törekvések rabigájába.
A másik tanulság szerint katasztrófához vezet, ha egy kisebbség kezdeményezésére idegen elveket mi magunk honosítunk meg a hazában, ráerőltetve azt az egész nemzet életfolyamatára. Napjainkban, amikor a szabad döntések lehetősége fennáll, különösen őrködnünk kell, hogy saját sorainkban hasonló szándékok gyökeret ne verhessenek, hivatkozzanak bármilyen nemesnek látszó, ámde valójában hamis igazságokra.
S a harmadik, ami lényegében az előző kettőből fakad: ez az összefogás szükségessége. Ezért hazánk és népünk érdekében - miként ezt Szent István királyunk tette - Európához integrálódva, de nemzeti tradícióinkat megőrizve és tovább fejlesztve, s ha ez ma még vágyálom is: mindannyian együtt haladva dolgozzunk egy szebb és jobb jövő megvalósításáért.

Adja a magyarok Istene, hogy így legyen!"